Végül ügy döntöttünk, hogy a nyár végén megyünk a második lombikra, mert akkor egyszerűbb volt megoldani a hazajövetelt mint a nyáron.
Abban az időben még két fitness teremben voltam menedzser. Rengeteget dolgoztam, reggeltől-estig a teremben voltam, nem igazán volt időm gondolkodni, és sajnálkozni azon, hogy nem sikerült az első. Amúgy sem szeretek visszafele nézni, mert azt már nem tudom befolyásolni ami megtörtént. Amit viszont ma teszek, azzal hatással tudok lenni a jövőmre. Így álltam ehhez is hozzá.
Ha jól emlékszem augusztus vége felé jöttem haza, és kezdtük a programot. Aki olvasta az előző fejezetem az már tudja, hogy azért csak találgatok, mert a Kaáli Intézet nem adja ki a papírjaidat ha nem Kaáliba mész tovább, és így nem tudom.
Semmit sem változtatott a doki a hormonokon, mivel minden “szépen alakult” az előző lombiknál, csak a megtapadás nem jött össze, szóval próbálkozzunk újra, mondta Ő… és mi örültünk, hogy újra van esély hogy jöjjön a baba.
Nem volt meglepetés, hogy minden simán ment, lett 10-11 petesejt, viszont 2 maradt a végére, egyet sem lehetett lefagyasztani akkor sem. Ekkor tényleg szomorú lettem. Az első lombikprogramnál sem lettek fagyasztott lurkók, most sem. 😦 Pedig mennyivel könnyebb annak, akinek vannak fagyasztott lurkói, nem kell szúrnia magát, csak hipp-hopp és már ismét reménykedhet.
Ekkor is végig Debrecenben maradtam, még a beültetés után is, egészen az eredményig. Pihentem, nem tornáztam, jókislány voltam. Viszont ismét nem tapadtak meg a bébik. Ez már kicsit jobban elszomorított. Miért nem tapadnak meg? Nem pihenek eleget? Velem van a hiba? Mi a gond? Elveszettnek éreztem magam.
Babasztorink 