Már egy ideje nem írtam bejegyzést. Úgy éreztem, hogy kicsit szünet kell a gondolataimnak a lombikprogram körül, egy kis csend. Kaptam is pár érdeklődő levelet, hogy minden rendben van-e velem, és ezúton ismét köszönöm Nektek, hogy gondoltatok rám!
Minden rendben, szuperül vagyok, de az utóbbi időszak nem a lombikprogram körül forgott. Most az örökbefogadás volt nálunk a legfontosabb téma. Már írtam nektek, hogy én mindenképpen szeretnék örökbefogadni, függetlenül attól, hogy lesz-e vér szerinti gyermekünk, vagy sem. Ezt a kapcsolatunk elején tudattam is a párommal, aki eleinte szkeptikusan fogadta, de később teljesen egyetértett vele. Most, amikor komolyra fordult a dolog, és valóban elindítottuk a folyamatot, akkor kellett szembesülnöm azzal, hogy ez nem mindenkinek természetes a családban.
Nagyon sok gyermeket adnak örökbe nap mint nap (bár sajnos sokkal többet kellene), rengetegen szerető családba kerülnek, de sajnos pár gyermek története nem igazán úgy alakul később, ahogy annak lennie kellene. A probléma az, hogy a sajtó és a szomszédok szája nem a boldog családok történetétől hangos, hanem attól az egy-két negatív történettől. De ez engem nem érdekel! Nem érdekel hogy az XY alapítványnak két pere is van, mert az örökbeadó beperelte az örökbefogadót. Ez csak két ügy a több ezerből amit az alapítvány is végigvitt. Miért nem a sok boldog családról beszélünk???
Sokan úgy vannak az életben sokmindennel, hogy ha ezt meg azt csinálják, ezt meg azt viselik, így meg úgy néznek ki, akkor vajon mit szólnak a környezetükben az emberek. Érdekes, hogy én sosem voltam ilyen, engem sosem érdekelt igazán mások véleménye. Ha valamit a fejembe vettem, akkor is végigcsináltam, ha az nem tetszett a körülöttem lévőknek.
Hálás vagyok hogy olyan családom van, akik rájöttek arra, hogy csak is mi számítunk, más nem számít. Nem számít mások története, csak is a mi boldogságunk a lényeg, hogy amit teszünk az minket tegyen boldoggá.
Szóval 2017. június 6-án hivatalosan elindítottuk az örökbefogadást. 🙂
Babasztorink 