A hétvégén voltunk az örökbefogadási tanfolyamon, péntektől-vasárnapig. Eleinte kétkedve fogadtuk ezt a három napot, hogy mit fogunk ott reggel 9-től délután 4-ig csinálni, de így visszatekintve nem is volt hosszú, sőt.
Hat pár volt rajtunk kívül ezen a budapesti tanfolyamon. Ismerősök már javasolták, hogy ide jöjjünk, szóval sok jót hallottunk már róla. Egy hölgy és egy fiatal srác tartotta. A hölgy maga is örökbefogadott két gyermeket, és korábban nevelőotthonban dolgozott, a fiatal srácnak pedig – aki pszichológiusnak tanul – a vérszerinti testvére mellett van egy örökbefogadott lánytesója is. Fantasztikus volt olyan emberektől tanulni, akik maguk is végigmentek minden nehézségen, és élő példákkal mutatták be hogy mikor milyen szituációban hogyan reagáltak. Akkora élmény volt tőlük tanulni, hogy én tűnhettem a legstréberebb “diáknak”, mert minden témához volt egy csomó kérdésem. Remélem nem idegestettem ezzel a többieket. 🙂
Rengeteg tapasztalatot és tanulságos történeteket osztottak meg velünk. A legtanulságosabbat leírom nektek. Volt sok téma amit fedolgoztunk, többek között azt, hogy mikor érdemes elmondani egy gyerkőcnek, hogy örökbefogadtuk. A kérdés úgy hangzott, hogy csecsemőkorban érdemes-e, amikor még meg sem érti. Nekem az volt kapásból a válaszom, hogy dehogy, minek! Majd ha ő megkérdezi, pl rámutatva egy pocakos nénire, hogy ő is bent volt-e a pocakomban, majd akkor. A tanfolyamvezetők erre azt mondták, hogy ők nem így gondolják. Szerintük már csecsemőkorban kell egy mondat, pl.: “Annyira örülök hogy téged fogadtunk örökbe.” vagy “Csodálatos ajándék nekünk hogy téged fogadhattunk örökbe.”, vagy hasonló. Ugyanis ha ezt folyamatosan például hetente egyszer otthon elmondjuk neki, akkor az örökbefogadott szó nem lesz neki negatív jelentésű, és ha később például a suliban azzal próbálják csúfolni, ki fogja nevetni őket, hiszen neki ez egy teljesen természetes,és pozitív dolog lesz, amiről azt is fogja tudni, hogy bármikor lehet erről otthon beszélni. Ebből a szemszögből vizsgálva nekem megváltozott a véleményem. De volt egy pár “azta” érzésem, hogy ezt eddig nem egészen úgy gondoltam.
A Gábor még a pszichológus hölgyet is kérdezgette előtte, hogy miről fog ez a tanfolyam szólni, mit kell három napban csinálni. Ő ebbe az örökbefogadási procedúrába úgy éreztem, hogy azért vágott eleinte bele, mert hogy én szeretném. A tanfolyam végén megkértek minket, hogy mondjuk el, hogy mit kaptunk a tanfolyamtól, milyen érzések vannak most bennünk. Ő azt mondta, hogy “Alig várom hogy megcsörrenjen a telefon.” (Hogy szóljanak, hogy mi kapunk egy gyerkőcöt.) Nekem ez mindennél többet jelentett.
UI: A fotón én lennék, nem a Gábor! :)))
Babasztorink 