Október 25-én jött el végre a nagy nap. Egy falu vége után kb 2 kilóméterrel lévő házba mentünk. Mivel még csak két személyes az autónk, ezért az apósomat kértük meg, hogy fuvarozzon minket. Az ügyintéző hölgy is jött velünk az autóval. A nevelőszülő a kapuban fogadott minket, az udvaron két nagy, és sok kiskutya rohangált. A hölgy egy egyszerű, végtelenül kedves asszonynak tűnt. A ház teraszán rengeteg játék, kiságy, babakocsik voltak mindenfele. Egyszerre érkeztünk a védőnővel, úgyhogy őt is megismerhettük.
A házba belépve a folyosó végén lévő szobába invitált minket a nevelőszülő, ahol jó sokan voltak már. A nevelőszülő tanácsadója, az ügyintéző hölgy, a hivatalos gyámja a kisfiúnak, és hát a nevelőszülő, a védőnő és mi ketten. Szóval jó sok felnőtt. Ebben a szobában három kiságy, és két hatalmas franciaágy volt, ami mellé már nem sok minden fért volna el. Az ajtó melletti kiságyban egy két év körüli kisfiú játszadozott éppen egy régi telefonnal a kezében. Szemben balra egy pindúrka kislány aludt a kiságyban, jobbra egy jó nagy cserépkályha melletti kiságyban nyújtózott felénk Marci, egy hatalmas széles vigyorral az arcán. Megnyugodtam, hogy hát nem egy félős gyerkőc. A fotók nem adták vissza hogy milyen kis tünemény, sokkal szebb, és kisebb volt élőben, mint a fotón láttuk. Az ágya mellett felé fordítva egy TV volt, amiből mint megtudtam szinte egész nap rajzfilmeket nézett. Ez nem volt nekem túl szimpatikus, főleg azért, mert kb 10 éve nincs TV nálunk a lakásban. Egyből kivettük, és a szobában lévő maradék kb 2 négyzetméteren elkezdtünk vele játszani. Vittünk neki egy plüss tacsi kiskutyát, hogy barátkozzon vele, mert élőben is ilyen kutyusa lesz. Egy kisautó, egy labda, a kiskutya elég is volt hozzá, hogy jól eljátszadozzunk. Közben beszélgettünk a nevelőszülővel Marci szokásairól, napi rutinjáról. Tudtam, hogy apósom nagyon szeretné látni, ezért kb fél óra múlva kimentem, hogy jöjjön be Ő is egy pár percre. Már akkor láttam rajta, hogy szerelem volt első látásra. Ő volt az, aki a legjobban ellenezte az örökbefogadást, és láttam rajta, hogy ez most teljesen megváltozott benne. 🙂
Körülbelül egy, vagy másfél órát voltunk ott. Visszafelé a kocsiban még jó pár dolgot kérdeztünk a tanácsadó hölgytől, és abban maradtunk, hogy másnap csörgünk neki a válasszal. Én szívem szerint egyből igent mondtam volna neki, de ilyenkor muszáj a pároknak ketten átbeszélni azt, hogy ki mit érez. Az örökbefogadási tanfolyamon ezt jól megjegyeztem. Az, hogy én mit gondolok, az csak 50%. A 100% úgy jön össze, hogy ha a párom is azonos véleményen van. Ha bármelyikőnkben kicsit is van kétely, akkor nem szabad belemenni, hiszen ez egy élete szóló döntés. De mi, teljes mértékben egyetértettünk, hogy IGEN!
Másnap alig vártam hogy telefonálhassak. Marci október 30-án töltötte be az 1 évet, ezért nagyon szerettem volna 29-től elkezdeni a barátkozást, hogy a szülinapját már együtt ünnepelhessük. 🙂
Babasztorink 